Előbb értem az állomásra. Egy negyed órát vártam rá, az időt a közlekedő tömeget bambulva töltve ki. Bambulni számomra tökéletes zen állapot.Egyetlen dolog hatolt csak el a tudatomig: egy női hang, melynek gazdája pár percenként elnézést kért. Lassan összeállt, hogy ez talán nem valódi, hogy ez egy minden kijelentésében egyforma hanghordozású, mondatrészleteiben előre felvett hang, […]
Szerző: admin
Mostanában elég magabiztos vagyok. Jól vagyok a bőrömben, na. Régóta szerető családban élek, ami biztonságot ad, a munkában meg egyre jönnek a sikerek, nincs mitől elbizonytalanodnom. Hétfőn mégis úrrá lett rajtam némi egzisztenciális szorongás. Amikor délután érzékeltem, hogy másnapra nagyon kevés ügyfél jelentkezett be hozzám (talán ahhoz képest, amire számítottam), azonnal jöttek a belső hangok:
Tartósan mások társasága nélkül lenni, az olyan, mintha megszűnnénk létezni. Ami ebben fura, hogy ezt megélhetjük akár hús-vér emberek közvetlen közelében is.Mint az Utazók c. filmben a főszereplő, aki egy távoli bolygóra repülő űrhajón a hibernációból egyedül felébredve marad magára ötezer lefagyasztott másik ember „társaságában”, akik – nem meglepő módon – következetesen nem reagálnak rá.
Ez az első kenyerem, néhány hete készült. Feleségem meg is jegyezte, hogy hogy nem került ki (akkor és ott, azonnal) a Facebookra? Bevallom, nem akartam kitenni. Mert mindenki kiteszi. Belesimult volna a többi hasonló fotó közé, és én nem akartam tucatkenyeret csinálni belőle, mert számomra tökéletes volt. Azóta sütöttem még kettőt, hasonlóan jóképűek, így már
A. fészkelődik a széken. Először jön hozzám coachingra, bizonyára izgul, mint mindenki, de hogy a kabátját, ami valahogy olyan furán illeszkedik a hátára, azt sem akarja levenni, az meglep. Azt mondja, neki ez most így biztonságos. Nálam első a biztonság, így hagyom. Amennyire a testtartása és a fennhagyott kabát azt üzeni, hogy bármely pillanatban kész
Gábor 14 éves kora óta élt nagyapjával, és utálta ezt a helyzetet. Dezső papa olyan más volt. Olyan öreg. Papa már hajnalban tornázott (hétvégén is), egy hatalmas textilzsebkendőbe trombitált, folyton a régi időkről mesélt, hogy hogy csapta a szelet a nagymamának (ezeket a sztorikat rengeteg öreges kifejezéssel tűzdelte), szerette a ruháit élére hajtogatni (az ingek
…az mosogat, aki akar. Miután a szüleimtől elköltöztem, egy évig éltem egyedül legénylakásomban, cipelve hátamon az önálló élet terheit is. Anyám jóslata, hogy nem fogok tudni magamról gondoskodni (hiszen családi körben nem jeleskedtem a háztartás fenntartásának egyik területén sem), megdőlni látszott, kiderült, hogy mégis életképes vagyok. De tény: pontos térkép rajzolódott ki arról, hogy az
Vonaton mindig olyan kupét keresek, amiben kevés ember, vagy senki nem ül. Szeretek magam lenni, szeretem, ahogy a vonat és a táj zakatolása kikapcsol, és az idő megáll. A vonatom a Nyugatiból indul, éppen onnan, ahová egy idegen országól menekülök százai érkeznek nap mint nap – és ez így is felkavaró érzés, hogy a pályaudvar
Büszkének lenni valamire, amit véghez vittem – kedvelem ezt a felfokozott érzést, és egyre inkább meg is tudom élni. És szeretem ezt a dalrészletet, ami ilyen remekül kifejezi, hogy a befejezett cselekvéshez tartozó elégedett és büszke érzés sokszor fontosabb, mint maga a cselekvés, ahogy annál is, hogy hogyan értük el célunkat. (Értem én, hogy ez
Ahogy közelít a vég (no nem a halálomé, épp csak ennek az évnek a vége), s visszagondolok mindarra, ami az elmúlt időszakban formált, és legfőképp szabadabbá tett, egy-két barátom gondolata, illetve kedves könyvem néhány sora jut eszembe, melyek segítettek a múlton vagy a jövőn való rágódás helyett inkább a jelenben lenni. Az első emlék, ami