Vonaton mindig olyan kupét keresek, amiben kevés ember, vagy senki nem ül. Szeretek magam lenni, szeretem, ahogy a vonat és a táj zakatolása kikapcsol, és az idő megáll. A vonatom a Nyugatiból indul, éppen onnan, ahová egy idegen országól menekülök százai érkeznek nap mint nap – és ez így is felkavaró érzés, hogy a pályaudvar ezekben a percekben most csendes. Megtaláltam a fülkém, csak egy ember ül benne, telefonál. Lelkes. Mesél valakinek. Nem tudom nem kihallgatni. Szerepet kapott. A karmester dicséri, hogy ismeri az opera történetét. A betanulási idő rövid, feszített a tempó, mégis mindenki örül annak, hogy része lehet az alkotásnak, annak, hogy most valami születik. Szinte mindent látok magam előtt, amiről mesél, s amikor leteszi a telefont, megszólítom (noha soha nem szólítok meg idegeneket).
– Elnézést, nem akartam kihallgatni, de hallottam, hogy mivel foglalkozik. Számomra nagyon izgalmas érzés, hogy egy művésszel ülhetek egy kupéban.
Legkedvesebb magyar regényemben, a Garrenek művében Márai egy művész család történetét írja meg, de valójában egy kultúra haldoklásáról beszél. Persze most nem ez a lényeg, noha aktuális. A lényeg, hogy már tőle is tudom, hogy a művészek mások. Különlegesek. Másképp szemlélik a világot, nekik másképp telik az idő. Egyszerűen egy másik világ az, amit maguk körül teremtenek.
És elkezdek beszélgetni ezzel az idegennel.
Te miről beszélgetnél valakivel, akit sose láttál, és valószínűleg sose fogsz látni többet? – Én erre a kérdésre nem tudnék felelni, de amikor megtörténik, csak arról beszélünk, ami csodálatos a világban, a saját életünkben; így a 20 perces utamon kölcsönösen gazdagítjuk egymás életét. Megosztjuk magunkból a legjobbat. Nem dicsekszünk, csak fenemód örülünk annak, aminek lehet és ezt az örömöt odaadjuk a másiknak. De miért pont egy idegennek? Miért olyan különleges élmény számomra, hogy amikor leszállok a nevét sem tudom, és tényleg: mi a fenének beszélek egy idegennel akár bensőséges örömeimről is, vagy arról, hogy én mitől látom szépnek az életet?
Talán, mert nem fontos kivel, de ha megosztom az örömöm, vagy megosztok bármit abból, amim van, az nem vesz el belőlem. A kapcsolódás élménye, a kapcsolódás bárkihez hozzám ad.