Büszkének lenni valamire, amit véghez vittem
– kedvelem ezt a felfokozott érzést, és egyre inkább meg is tudom élni. És szeretem ezt a dalrészletet, ami ilyen remekül kifejezi, hogy a befejezett cselekvéshez tartozó elégedett és büszke érzés sokszor fontosabb, mint maga a cselekvés, ahogy annál is, hogy hogyan értük el célunkat. (Értem én, hogy ez most ellenpéldája annak, hogy „az utazás is fontos, nem csak a cél”, de tudunk-e megállni és ünnepelni, ha ott vagyunk? Képesek vagyunk-e elismerni a sikereinket önnönmagunknak?)
A kevésbé unalmas álmaim végletesek. Vagy valamilyen szorongásomról szólnak (ilyenkor valami blokkol és nem vagyok képes elfutni a szörny elől), vagy éppen ennek az ellenkezője történik, és az ébrenléthez képest is meglepő dolgokat valósíthatok meg.
Az álombirodalom e részében egyáltalán nem foglalkozom a belső korlátaimmal, csak teszem a dolgokat. Például tudok repülni, és meg sem kérdőjelezem, hogy hogyan csinálom, csak átadom magam az élménynek. Ilyenkor szinte minden lehetséges, akkor is, ha amúgy (éberen) nem hinnék önmagamban. De talán éppen itt van a kulcs: álomban fel sem merül, hogy mérlegeljek, hogy az önbizalmam és a saját magamba vetett hit felett rágódjak.
Ugyanez a hitetlenségem éber állapotban arra késztet, hogy szabotáljam el a tetteket, és csak sóvárogjak. Mi történne, ha ébren sem foglalkoznék azzal, hogy képes vagyok-e, hanem csak megcsinálnám?
/Az idézet Kollár-Klemencz László egyik verséből származik./