Lehetünk néha bizonytalanok

Mostanában elég magabiztos vagyok. Jól vagyok a bőrömben, na. Régóta szerető családban élek, ami biztonságot ad, a munkában meg egyre jönnek a sikerek, nincs mitől elbizonytalanodnom.
Hétfőn mégis úrrá lett rajtam némi egzisztenciális szorongás. Amikor délután érzékeltem, hogy másnapra nagyon kevés ügyfél jelentkezett be hozzám (talán ahhoz képest, amire számítottam), azonnal jöttek a belső hangok: „már nem szeretnek”, meg persze az ilyen hangok totális tőrdöfése: „nincs is szükségük rám”. (Fel-fel bukkantak mindennek az ellenkezőjét bizonyító pozitív gondolatok is, de valahogy ezeket nem engedtem a tudatos gondolkodás szintjére.)

Az éppen megélt érzésen nem segített, hogy egy szép, de főleg hatalmas épület előtt ücsörögtem egy padon. Hát hogy lehet az, hogy egy emberek alkotta, ilyen hatalmas építmény ennyire biztosan áll meglehetősen hosszan az időben, én meg emberként képes vagyok ennyire elbizonytalanodni egy-egy pillanatra magamban? Hát van nekem bármilyen létjogosultságom emberként, ha nem tudom hozni ezt a stabilitást?

Tizenöt perc múltán már a lányomat kísértem haza, aki rosszkedvű, szomorú és megközelíthetetlen volt. Gondoltam, bármit is csak akkor fog elárulni, ha már hazaértünk. Mentem mögötte a buszmegállótól hazafelé, és – számomra legalább is – minden a helyére került: arra gondoltam, hogy ebben a pillanatban talán ez a létem értelme, hogy itt állok mögötte, akkor is, amikor ő éppen bizonytalan. Már nem is szorongtam.

Lehetünk néha bizonytalanok. Bármiben. Fogadjuk el és magunkban mondjuk ki: 

„ok, most bizonytalan vagyok – ez is én vagyok.”

Ha tetszett, oszd meg itt:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük