Ez az első kenyerem, néhány hete készült. Feleségem meg is jegyezte, hogy hogy nem került ki (akkor és ott, azonnal) a Facebookra?
Bevallom, nem akartam kitenni. Mert mindenki kiteszi. Belesimult volna a többi hasonló fotó közé, és én nem akartam tucatkenyeret csinálni belőle, mert számomra tökéletes volt.
Azóta sütöttem még kettőt, hasonlóan jóképűek, így már három tökéletes kenyérnél tartok (de ki számolja…). Magát az alkotás folyamatatát is egyre inkább élvezem. Különösen az élesztős-savanykás illatot, ami betölti a fél lakást a várakozás hosszú óráiban, illetve azt a pillanatot, amikor átemelem a formázott tésztát a vaslábosba, amelyben megsütöm, és így közvetlenül a sütés pillanata előtt kézben tarthatom a nyers művemet.
Immáron a harmadiknál járva, az egész sütési folyamat megélésében egyre inkább van valami különleges, valami misztikus számomra. No nem vallásos értelemben, és nem is valami ősi nosztalgiával (nem láttam egyik felmenőmet sem gyerekként kenyeret sütni, mindig a boltból került otthonra, a nagyszülőknél is). De mégis, kenyeret sütni olyasmi lett számomra, mint amikor megtanulsz járni vagy beszélni: nekem valahogy bizonyíték az emberi mivoltomra (például „kenyeret sütök, tehát vagyok”).
Úgy döntöttem hát, hogy ma mégis kiteszem ide is (és a Facebookra is) a fotóját. Hisz az elmúlt hetek megmutatták számomra, hogy ami látszólag nagyon hasonló másokra, és látszólag nincs benne semmi olyan, amivel kitűnhetne mások közül, az még önmagában, pusztán megszületése és létezése okán (épp úgy mint az emberek, akikkel munkám során találkozom), lehet igazán különleges. És e kenyér ezért büszkén osztható meg. Szóval ő it az én Kenyerem. E néven az első. Látod te is, hogy mennyire más?
Ha igen, remélem, hogy segít ez a pillanat láttatni azokon a napokon, amikor szürke egérként gondolsz magadra, hogy mennyire különleges vagy Te is. Mennyire egyszeri és mennyire megismételhetetlen.
A kenyérsütés élményéért hálás vagyok Dragomán Györgynek, az ő receptje, és egy kicsit az ő lelkesedése.