Ne adj, ha adhatsz

A. fészkelődik a széken. Először jön hozzám coachingra, bizonyára izgul, mint mindenki, de hogy a kabátját, ami valahogy olyan furán illeszkedik a hátára, azt sem akarja levenni, az meglep. Azt mondja, neki ez most így biztonságos. Nálam első a biztonság, így hagyom.

Amennyire a testtartása és a fennhagyott kabát azt üzeni, hogy bármely pillanatban kész távozni, annyira meglep, hogy mindjárt milyen gyorsan megyünk bele a sűrűjébe, hogy az ő dilemmája, amivel jött az az, hogy van-e értelme a munkájának, és egyáltalán az életének, mert olyan alapvető kérdésekbe ütközik az emberek kapcsán, akikkel mostanában dolgozik, melyek egészében rengetik meg a világba vetett hitét.

Mi a foglalkozása, kérdem. Zavartan néz rám, majd kiböki, hogy „támogató szakember”, de ezt úgy mondja, mintha most találta volna ki. Mi hozta erre a pályára? Nem igazán volt választása, ez amolyan családi hagyomány náluk, de nem is erről akar most, hanem hogy a tapasztalatai miatt megfeneklett.

– Azt hiszem, úgy mondják, kiégtem? Így mondják, igaz?

Rendben – mondom, csak, hogy időt nyerjek, s megpróbálok közelebb kerülni ahhoz – bármi is a karrierútja – hogy mi az, ami most ilyen erősen hathatott rá. Miért éppen most jött el hozzám? – kérdem.

– Talán a karácsony. Ez a mi munkánkban is egy erősebb hónap. Már vagy ezeréve csinálom, de úgy érzem, mostanra az emberek csúcsra járatják.
– Mi az, amit csúcsra járatnak?
– Hát inkább, mi az, amit nem. Mintha mostanra mindenkit beprogramoztak volna arra, hogy ne adjon, ha adhat.
– Mindenkit?
– Jó, nem mindenkit, de sokakat.
– Mit ért ezalatt, hogy az emberek ne adjanak, ha adhatnak?
– Egyszerűen nem értik, hogy bizonyos dolgok korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, és nem kell mérni folyton az adok-kapok arányát, ilyesmi.

Még most sem igazán értem, mit szeretne elmondani, ezért megkérem, mondjon egy példát.

Ok, itt van például az egyik ügyfele, D., aki gyerekkorában azt tanulta meg, hogy a szülei, illetve tágabb környezetének szeretetéért meg kell küzdenie. Minden mosolynak, minden rohadt elismerésnek (bocsánat, nem szokott így beszélni, de most tényleg ki van készülve) ára volt. Hol a jó jegyek, hol az otthon elvégzett házimunka, hol az engedelmessége. Ölelés nuku. Spontán dicséret semmi. A saját vágyai végletekig rejtve. Mire felnőtt, már teljesen elhitte, hogy csak azért van joga a világon lenni, mert többé-kevésbé kiszolgálja mások igényeit, és eközben elkezdte a szüleitől kapott mintát alkalmazni a saját gyerekeivel szemben is. Képtelen kimondani egy szeretleket csak úgy, vagy megdicsérni a lánya haját, elismerni a fiait – ha ritkán mégis, az már-már fizikailag is nagyon nehéz a számára. Annyira nem szokott elismeréseket adni, hogy nincs is szava ezekhez a szitukhoz.
– És hol jön Ön a képbe?
– Hát… az én dolgom a létezés öröme. Hogy abban támogassam az embereket, hogy higgyenek benne, hogy már a létezésük is fontos és elismerésre méltó. Na és itt jön az én nehézségem. Hogy értessem meg D.-vel, hogy ha ő nem is kapta meg az egyébként korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló szeretetet (én persze öröktől fogva tudom, hogy korlátlan a mennyisége – ez szakmai ártalom), attól ő még megadhatja a gyermekeinek.
– Értem, tehát az alapvető feladatában érez elakadást az ügyfeleivel kapcsolatban. Mit vár ettől a mai beszélgetéstől, hogyan lépjünk előre a témában?
– Nem, semmit, köszönöm. Csak el akartam mondani valakinek, és amúgy is tudom már a megoldást. Most repülök! – s kiviharzik az ajtón, ja nem, bocs, az ablakon. Azt hittem, csak rohan, de igazat mondott: ledobva kabátját egyszerűen kirepült az ablakon. Fel sem fogtam igazán, mi történt. Azt sem tudtam megmondani neki, hogy még van 45 percünk.

Ülök a székembe és félig a megkezdett beszélgetésbe ragadva, és ott merengve úszik be elmémbe Eric Bern alakja, aki az elismerés alapegységére a sztrók kifejezést használta. Persze nem az agyi területek hirtelen fellépő vérellátási problémára gondolt, hanem minden olyan emberek közötti érintkezésre, amely elismeri létezésünket: lehet ez egy jó szó, egy simogatás, egy bátorító mosoly, mint ahogy negatív póluson épp így a létezésünk elismerésére alkalmas egy grimasz vagy egy jól irányzott pofon is.

S valóban, ő is megállapította, amit ügyfelem is olyan pontosan megfogalmazott, hogy a pozitív, elismerő sztrókolás (amely fontosabb gyermekkorunkban még talán a fizikai tápláléknál is) gyakorlatilag korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll. Mégis, a szülők többsége valamilyen titok miatt elkezdi elismeréseit (és a szeretet egyéb megnyilvánulásait) valamiféle feltételekhez kötni, s így hamar megtanuljuk: a szeretetnek ára van. Hát igen…, karácsony közeledtével ez tényleg erős gond lehet ügyfelemnek, ha kifejezetten ezzel foglalkozik.

Aztán eszembe jut Berne egyik követője, Claude Steiner, aki összefoglalta, mit is adhatnak át e téren gyermekkorunkban szüleink, s úgy találta, hogy a sztrókolással kapcsolatban öt korlátozó szabályt nevelhetnek belénk elég hatékonyan:

  • Ne adj sztrókot (elismerést), amikor adhatnál.
  • Ne kérj sztrókot (elismerést), amikor szükséged van rá.
  • Ne fogadj el sztrókot (elismerést), amikor szükséged van rá.
  • Ne utasíts vissza sztrókokat (negatív visszajelzéseket), amikor nincs szükséged rájuk.
  • Ne adj magadnak sztrókokat (avagy „az öndicséret büdös”).

Felnőttként öntudatlanul még mindig engedelmeskedünk ennek az öt szabálynak. De a jó hír, hogy felnőttként megtehetjük azt is, hogy megkérdőjelezzük, visszautasíthatjuk e korlátozó alapvetéseket.

Bármikor adhatunk sztrókot, és bármennyit: sosem fogunk belőle kifogyni.

Amikor sztrókot akarunk, nyíltan kérhetjük, és bátran el is vehetjük, ha felajánlják. Ha viszont nem tetszik a felajánlott sztrók, visszautasíthatjuk. És mi magunk is élvezhetjük, ha saját magunknak adunk sztrókot.

Örülök, hogy eljött hozzám ez az új ügyfél, talán hogy emlékeztessen minderre. Arra, hogy…

...ha van lehetőséged adni, akkor bátran adj!
Ha tetszett, oszd meg itt:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük