Nálunk partnerség van…

…az mosogat, aki akar.

Miután a szüleimtől elköltöztem, egy évig éltem egyedül legénylakásomban, cipelve hátamon az önálló élet terheit is. Anyám jóslata, hogy nem fogok tudni magamról gondoskodni (hiszen családi körben nem jeleskedtem a háztartás fenntartásának egyik területén sem), megdőlni látszott, kiderült, hogy mégis életképes vagyok. De tény: pontos térkép rajzolódott ki arról, hogy az önfenntartáshoz köthető otthoni feladatok mely része okoz örömöt, és mi az, amit csak fintorogva tudok elvégezni.

Ez az egy év számomra két hasznos, otthonról hozott mintát is megerősített. Az egyik, hogy a lakás van értem, és nem én a lakásért, vagyis a rend, amit tartok benne, az épp csak annyira szükséges, amíg a jóérzésemet szolgálja, és nem kell megfeleljek vele senki másnak (a „kupisták” és a rendpártiak közötti tízes skálán valahol a hatosnál lehetek). A másik, amit otthonról hoztam, hogy a háztartási munkamegosztás jó dolog, és nincs az az ürügy, vagy világszemlélet, amiért az kizárólagosan az asszonyok feladata lenne. Ebben az egy évben erre is edzettem: teljesen természetessé vált számomra férfiként is a ház körüli serteperte.

Azért nem csak a megszokás, meg az egy éves „tréningezés”, hanem elv is társult a későbbi, párkapcsolaton belüli munkamegosztásunkhoz: bontakozó kapcsolatomban kifejezetten kerestem azt a fajta szabadságot, amelyben egyikünk sem áldozat, és egyikünket sem érheti az a meglepetés, hogy közös életünk adott pontján a másik azt vágja a másik fejéhez, hogy „bezzeg én főztem, mostam rád…”.

Úgy gondoltam, hogy a munkamegosztás részben megóv minket a felesleges negatív belső monológoktól (melyek adott pillanatokban robbanhatnak), másrészt, ha a házimunka ránk eső részét természetes hozzájárulásnak érezzük a közösbe, és nem valami kényszernek (és főképp: nem teszünk vele egymásnak szívességet), akkor az így megspórolt energiáinkat képesek leszünk a kapcsolat egyéb területeire összpontosítani. Ezen elvi elhatározásokat tovább támogatta az a szerencsés körülmény, hogy kedvesemmel egymás kiegészítői vagyunk a „ki mit visel könnyebben a háztartási munkák közül” témában, a ki főzzön projektben pedig mindig a „mit szeretnénk enni?” és „azt ki főzi jobban?” algoritmus szerint dől el a feladatkiosztás.

Az elmúlt valamivel több, mint 20 évben ez a fajta munkamegosztás végig független volt attól, hogy a munkahelyen ki milyen fontos beosztásból mennyit hozott haza. Volt, hogy én kerestem többet, volt, hogy ő, de bízom benne, hogy az eddigiekből már érthető, hogy ezt az otthoni feladatok felvállalásakor miért nem tesszük mérlegre.

Nálatok hogyan alakul az otthoni munkamegosztás?
Ha úgy érzed, hogy valami nagyon felborult, nyugi, nem vagy egyedül – elég kemény tradíciók mozgatják a szálakat.
Ha változtatnál, és foglalkoztat, hogy hogyan érvényesítsd asszertíven e téren igényeidet, hogyan vond be párodat otthon egy partneribb együttműködésbe, azon tudunk coachingban dolgozni.
Gyere, változtassuk meg együtt a világodnak ezt a szeletét!

Ha tetszett, oszd meg itt:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.