Gábor 14 éves kora óta élt nagyapjával, és utálta ezt a helyzetet. Dezső papa olyan más volt. Olyan öreg. Papa már hajnalban tornázott (hétvégén is), egy hatalmas textilzsebkendőbe trombitált, folyton a régi időkről mesélt, hogy hogy csapta a szelet a nagymamának (ezeket a sztorikat rengeteg öreges kifejezéssel tűzdelte), szerette a ruháit élére hajtogatni (az ingek alá idétlen trikókat vett), a kávét mindig idegesítően körbe lötyögtette a csészében, miközben Gábor legtöbb szokását kritizálta.
Elviselhetetlenek voltak a stiklijei. Textil zsebkendő? Most komolyan?
Szobodi Dezső 76 volt, amikor az unokája – szülei váratlan halálát követően – odaköltözött hozzá. Már 7 éve élt magányosan, s nagyon nehezen fogadta az addig tőle távol tartott gyermek fiatalságát. Gábor hétvégén is sokáig aludt, képtelen volt rendet tartani, normálisan öltözködni, megfejthetetlen nyelvezetet használt, és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli semmi a nagyapja élettapasztalatából.
Olyannyira nem tudták tolerálni egymás viselkedését, hogy egy idő után csak kerülgették egymást és egymás szokásait. Nem is igazán értették, mi az, ami az egymás iránti tolerancia hiánya mögött húzódik, így elképzelni sem tudták, mi az az apróság, ami ahhoz kell, hogy elfogadják a közöttük lévő különbségeket.
A fejemben – ahogy ezt a történetet épp kitalálom – megszületik a folytatásban az egymáshoz vezető út és létrejön az elfogadás, a kölcsönös megértés és tisztelet, de nem írom le, mert akkor oda lenne a kibontakozó feszültség…
November 16. a tolerancia világnapja, aminek kapcsán két kérdés is adódik:
1. Te milyen megoldással fejeznéd be a történetet, mi az, ami segíthetné a szereplőket az egymás iránti tolerancia kialakításában?
2. Te kinek a viselkedését szeretnéd jobban tolerálni szerdán, a világnapon, vagy akár azt a napot másképp megtapasztalva a jövőben?