Belenézni egy kollégám szemébe, és adni egy őszinte elismerést – talán ez volt számomra az első lépés hét esztendővel ezelőtt ahhoz, hogy valódi hatalmam legyen önmagam felett, és mára azzá az önbizalommal teli emberré váljak, aki vagyok.
Visszajelzést adni sokak számára a világ legtermészetesebb dolga. Én mégis számtalan, a hét évvel ezelőtti önmagamra kísértetiesen emlékeztető emberrel találkozom, akinek ez nem egy magától értetődő szituáció. Nincs benne rutinjuk, és (legbelül leginkább azt érzik, hogy) nincs hozzá bátorságuk. Hogy mijük? Bátorságuk. Magukban azt kérdezik: hogy mondhatok ítéletet egy másik ember helyett? Ki hatalmazott fel rá?
A bátorság valóban fontos lehet, de érdemes az egész szituációt átkeretezni a fejünkben. Amit úgy azonosítunk, hogy „hiányzik a bátorságunk” vagy úgy, hogy „egyszerűen nincs hozzá jogunk”, amögött jóval több dolog rejtezik.
A visszajelzés nem egyenlő az ítélkezéssel
Teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív visszajelzésre gondolunk, előfordulhat, hogy egy kritikus, felülről érkező ítélkezést vizionálunk oda, ahová a szavaink és gondolataink szintjén egy partneri együttműködésből származó visszajelzésnek lenne helye. Talán gyermekkorunkban túl sok ítéletet mondtak ránk (vagy a környezetünkben másokra), talán a hazai szociokulturális közeg hiteti el velünk, hogy a visszajelzés egyenlő az ítélkezéssel, de valójában ez két külön fogalom, és lehetséges visszajelzéseinket ítélkezésmentesen is megfogalmaznunk. Amit ehhez érdemes elsajátítanunk: énüzenetben fejezni ki azt, hogy nekünk mi tetszik a másik ember látható/hallható/megtapasztalható viselkedésével kapcsolatban (pl. „Nekem nagyon tetszik, ahogy a képeket használtad a prezentációdban.”). Az én üzenetekben az a csodálatos, hogy azáltal, hogy magunkról beszélünk és nem a másik ember felett mondunk ítéletet, nem váltunk ki ellenállást vagy védekezést. A jó hír, hogy énüzenetben beszélni megtanulható dolog. 🙂
Kísérletezz!
Mivel a kultúránk combos része, hogy nem tanulunk meg már gyerekkorunkban énüzenetek segítségével visszajelzést adni másoknak, és folyton ítélkezést hallunk mindenhonnan, felnőttként változtatni ezen, és megfelelő technikával visszajelzést adni olyan, mintha idegennyelvet beszélnénk, és egyben olyan, mintha egy idióta módjára (önítélkezés!) mindenkivel szembe mennénk az autópályán. Idegen nyelvnek érezhetjük, mert nincs rá szókészletünk, nincs benne rutinunk. Idiótának érezhetjük magunkat, mert a környezetünkben senki nem beszél így. Ami engem átsegített, az a technika elsajátítása mellett a kísérletező kedv. Kilépve a saját gondolataimból és szerepemből eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha úgy tekintenék erre, mint egy (ember)kísérletre, ahol a kollégáim adják a csodálatos kísérleti szituációt. Gondoltam, ma megpróbálom így, és megnézem mi történik, a holnapi viselkedésemet pedig majd ehhez igazítom. Ettől nem csak hű-de-izgivé vált a szituáció, de abszolút felélesztette a játékos kedvemet is. Ha nem működik, na bumm (nem fog meghalni senki, és vezetői renomémnak se vág annyira oda) legfeljebb visszatérek a jól megszokott hallgatáshoz, vagyis a visszajelzések mellőzéséhez. A kísérlet eredményei megdöbbentőek voltak: a visszajelzésekre kiéhezett kollégáim meglepően jól reagáltak (igaz, nem tudták, hogy egy kísérletben vesznek részt). Mindez olyan inspirálóan és felszabadítóan hatott rám, hogy még többet és többet akartam kapni és adni belőle.
A felelősség vállalása elkerülhetetlen
További kihívás az énüzenetekkel adott visszajelzésekkel kapcsolatban: a zsigerből jövő ítélkezéssel szemben a tudatosan kimondott énüzenetekkel az a helyzet, hogy vállalnunk kell a felelősséget a kimondott szavainkért, gondolatainkért, mert már nemcsak a másik emberről beszélünk, hanem önmagunkról is, sőt, leginkább magunkról. Arról, hogy én mit tapasztaltam, hogy rám milyen hatással van a másik ember cselekedete. Vagyis a „Te… te… te…” helyett hirtelen arról kezdünk el beszélni, hogy „én… én… én…”, felfedve belső lényegünket. Ha valamihez, ehhez kell bátorság, de ha elkap kísérletező kedv, annak hevében ez is könnyebben megugorható.
Hogy növelte a visszajelzések adása az önbizalmamat?
Számos más aspektusa lehet még a mindkét oldalon nyertes visszajelzésekhez, de ezek kifejtése helyett hadd osszam meg, miért éppen a visszajelzések adása kezdte növelni az önbizalmamat. Mivel a kísérleteim pozitív kimenetelűek voltak, egyre inkább megjött a kedvem, hogy többet tegyem magam abba a helyzetbe, ahol magamról kellett beszélni, arról, hogy nekem hogy tetszik valami egy másik emberben. A pozitív fogadtatás miatt pedig egyre inkább értékesnek láttam az így kimondott saját gondolataimat, ezáltal önmagam szemében is egyre inkább megnőtt a fontosságom, sőt, szerethetővé váltak saját gondolataim. Nem rossz biznisz.
Ha van kedved energiát pakolni az énüzenetek elsajátításába, és egy-egy napra elő tudod rángatni kísérletező kedvet, vagyis az „ugyan mit bukhatok el, ha kipróbálom” hozzáállást, akkor egész könnyen hozzájuthatsz némi extra, energetizáló élményhez. Ha a kezdeti koncentráláson túljutva már a visszaérkező jelekre is jut figyelem, észreveszed majd, hogy rákaptál, és nem tudsz leállni…
Kép forrása: Freepik.com