Ahogy közelít a vég (no nem a halálomé, épp csak ennek az évnek a vége), s visszagondolok mindarra, ami az elmúlt időszakban formált, és legfőképp szabadabbá tett, egy-két barátom gondolata, illetve kedves könyvem néhány sora jut eszembe, melyek segítettek a múlton vagy a jövőn való rágódás helyett inkább a jelenben lenni.
Az első emlék, ami beúszik, kicsit távolabbi. Pár héttel a Covid-járvány kezdete után vagyunk, egy pestkörnyéki idősotthont vezetek éppen. A kialakulatlan eljárásrendet lassan felváltják a nagyon szigorú, de használhatatlan szabályok – hiszen a szabályokhoz igazodó eszközeink ekkor még nincsenek. Minden kollégám arcán rettegés: csak ne ő hozza be az otthonba a vírust. A félelmük nem alap nélküli, és bennem is épp úgy megvan, hiszen több intézményből már jönnek a hírek: a kór betört, és tizedeli az ott élőket. Piszok feszült vagyok, ilyet még nem éltem meg, s bizonytalanságomon nem segít, hogy napok óta a gondolkodásom is teljesen meg van bénulva.
Hazafelé hosszú az út, néha elintézek egy-egy telefont, így egyik nap gondoltam, felhívom K-t, volt kollégámat, hátha megtudom, milyen az élet náluk? Hamar kiderült: ott sem rózsás a helyzet… Szó szót követ, majd a beszélgetés egy pontján nekem szegezi:
„Ha még itt lennél, bármilyen szar is lenne a helyzet, biztosan tudnánk néha akkor is nevetni.”
Ismered azt az érzést, amikor valamiért elmosolyodsz és már ettől jobb kedved lesz? Ahogy K kimondta ezt a mondatot, én önkéntelenül is elmosolyodtam – hetek óta bizonyosan először – és abban a pillanatban, már a nevetés egyszerű gondolatára is melegség áradt szét testemben. Feloldódott bennem többhétnyi feszültség, és egy picit helyre billent a világ. Másnap pedig végre képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, és újra kezembe venni az irányítást. Nagyon hálás voltam K-nak ezért az egy mondatáért, ami azóta is itt van velem: bármilyen nehéz helyzetben is lehet nevetni, ha épp máson nem, hát magunkon.
Nyáron volt egy éve, hogy főállású vállalkozó lettem, ami meglehetősen nagy szabadság. Nemcsak az időbeosztásom lett a korábbinál jóval rugalmasabb, de észrevettem, hogy a döntéseimet is körülöleli valamiféle szabadabb érzés, melyre hatással van két olyan mondat is, ami épp ezekben az időkben ragadt meg bennem.
„Ebben neked pontosan mi a jó?”
A kérdést D-től kaptam (gyerekkorában az apukája szegezte mindig neki). Szinte bármilyen tevékenységem könnyen megkérdőjelezhető vele, és így segíti arra fókuszálni a figyelmemet, ami számomra valóban értékes. Érthető, ugye? Ha a kérdésre nem tudom a pontos választ, akkor az egyben azt is jelzi, hogy amibe belefogtam, az bizonyosan nem „gazdagítja az életemet” és nyugodtan abbahagyhatom, és csinálhatok valami olyat, ami (vigyázat, spoiler)
„gazdagítja az életemet”.
Az erőszakmentes kommunikácó atyja, Marshall Rosenberg volt az, aki könyvében (már évekkel ezelőtt is) azt tanácsolta, hogy úgy kapcsolódjunk egymáshoz embertársainkkal, hogy a kapcsolódás minden esetben gazdagítsa az életünket. Mivel közel áll hozzám a filozófiája, mostanra – összehangolva D. kérdésével – az élet minden területére könnyen alkalmazom e tanácsot, nemcsak a kapcsolataimra.
…ha már kapcsolatok. Az elmúlt pár évemet megfűszerezte egy munkahelyváltással véget ért kapcsolathoz köthető, néhány visszamaradt, kételyektől hangos érzés. Már nem kedvel? Sose kedvelt? És legfőképp (amiből a többi kérdés is jött): miért nem lájkolja a posztjaimat? – ti. a munkahelyről kilépve, ahogy ottani kapcsolatunk véget ért, már csak a Facebook maradt közöttünk a rögzítő szál. Már-már nevetségesnek tűnik e vergődés, de újra és újra felbukkantak e kérdések. Noha agyam racionális részével megértettem, hogy mindaz, amit a kapcsolatunkról most gondolok, csak az én fejemben él, és az FB algoritmusának sokkal nagyobb szerepe lehet az ő hallgatásában, mint amit én az ő elhidegülésének a számlájára írok. Barátom, F látta rajtam, hogy nyomaszt ez a lezáratlanság, és egy nap azt tanácsolta: „Hívd meg egy kávéra, és tud meg, hogy mi van az ő fejében! …
...Vagy így, vagy úgy, de túl leszel rajta.”
Felszabadító volt ez a „vagy így vagy úgy” gondolat, hiszen egy hónapok óta magammal hurcolt érzés tisztázásához valóban a legegyszerűbb megkérdezni a másik felet.
Noha hálás voltam F tanácsáért, végül a megszakadt munkahelyi kapcsolatomat nem hívtam meg kávézni. Amikor magamban elképzeltem, hogy újra találkozunk, és megtudom, hogy ő valójában hogyan érez (történetesen „így vagy úgy”), bevillant Krusovszky Dénes remek könyve, aminek már a címe is sokatmondó:
"Akik már nem leszünk sosem"
Egy könyv arról, hogy hiába megyünk vissza a múltba a múltbéli ismerőseink közé, már nem leszünk azok, akik akkor voltunk, amikor együtt voltunk. Vagyis: hiába találkozom régi munkahelyi ismerősömmel újra, a kapcsolatunk – mivel már nem vagyunk egymás mindennapjainak részei – nem lehet ugyanaz. Mi van, ha megtudom, hogy még mindig kedvel? Hát… a múlt akkor sem jön vissza, és nem fogunk nap mint nap újra találkozni, és nem fogunk úgy csinálni, mintha… Vagyis: mindaz, amit mostanáig éreztem vele kapcsolatban, tulajdonképpen egy kedves emléknek szól, ami a múltban van, és nem a jelen pillanatban. Szerethetem ezt az emlékét, hogy volt egy remek kapcsoltunk, de itt az ideje lezárni.
Ezek a fenti mondatok jóbarátként be-be villanva valóban segítettek az elmúlt hónapokban egyre szabadabbá válnom, de most, decemberben felfedeztem, hogy valami olyasmire vagyok képes, amire korábban nem. Eddig vagy szomorkodtam/fusztrálódtam/feszültem valami helyzeten, vagy örültem valaminek, a kettő együtt nem ment, sőt, legtöbbször úgy éreztem, hogy a nehéz helyzeteknek meg kell adni a tiszteletet: nem is szabad közben örülni semminek. Nem tudom, mi juttatott e változáshoz, de teljesen új tapasztalás, hogy ez a két dolog mára megfér egymás mellett: képessé váltam a nehézségek mellett is örömet érezni. Hihetetlen felfedezés, meg is osztottam F-fel, aki rá is világított az okára (és ezt a mondat-foszlányt itt leírom – nem is emelem ki –, aztán hallgassunk róla örökre), azt mondta: „öregszem”. Persze ezen újra mosolyognom kellett. Mosolyogtam, mert ez az új tapasztalásom, még ha a kor számlájára is írható, szabadabbá tesz.
Téged milyen gondolatok tesznek szabaddá?