Saját történetem, melyet a Seniorcentrum számára jegyeztem le. Karácsonyra, szeretettel.
Margit azok közé a demenciával élők közé tartozott, akik egész nap, szinte megállás nélkül róják a köröket. Képes volt akár napi több kilométert is gyalogolni, keresve azt a világot, amelynek cselekménye éppen zajlott benne. Az idősotthon, amit ezekben az időkben vezettem, a lehető legalkalmasabb volt erre: belső udvarát körülölelte a folyosó, ahová az épület külseje felé épített szobák néztek. E folyosón nem volt akadálya annak, hogy ha valaki már hajnalban útnak indul, akkor akár egész napon át megérkezni vágyjon.
Hogy Margit valójában merre járt ilyenkor, vagy hová szeretett volna olyan nagyon megérkezni, azt nem fedte fel sem szó, sem más jel; és sajnos rokonai sem látogatták, kik elmondhatták volna, hova köti őt a múltja. Csak azt érzékeltem, hogy az ő valósága, az ő gondjai és örömei egészen különböznek az enyéimtől, mintha mi ketten két párhuzamos dimenzióban élnénk, s ezért néha szántam, néha irigyeltem őt.
Amikor megismertem, azt hittem, hogy előrehaladott demenciája miatt már egy szót sem tud szólni, majd később kiderült számomra, hogy néha egyet-egyet mégis. Összességében mégsem a szavak voltak, mik összekapcsoltak minket, sokkal inkább a reggeli találkozásaink során egymásnak adott csendes mosolyunk. Szerettem ezt a mosolyt, mert őszinte volt, s őszinteségből akkortájt – legalábbis ehelyütt – kevés akadt. Ez a mosoly életemnek ebben a szakaszában azt jelentette: „kedvellek, és megbízom benned, és ezt a mosolyt feltétel nélkül adom, persze bízva benne, hogy valami hasonlót kapok én is”. Hát nem nagyszerű? Nekem az volt, s már reggel jobb kedvem lett tőle minden alkalommal.
Advent volt, a körfolyosó néhány helyén kisebb feldíszített fenyő segített az ünnepre hangolódni. A folyosószakasz, ahol aznap összefutottunk Margittal, teljesen kihalt volt. Távolról, lopva figyeltem, ahogy az egyik fa mellett állva egy szép, csillogó díszt igyekszik leoperálni a fenyőről. Nem volt a történtekben semmi zavarba ejtő, noha tudtam, a díszeket korábban gondos kezek rakták fel a helyükre. Inkább kíváncsiság volt bennem, hogy mit fog kezdeni vele, amennyiben igyekezetét siker koronázza. Vártam megbújva talán egy-két percet is, és lám: a kezében tartotta a megszerzett kincset. Meg is örökítettem a telefonommal Margitot a gömbbel a kezébe, noha akkor még nem sejtettem, hogy egyszer megosztom majd bárkivel is azt, ami akkor történt. Ha nem is értettem, pontosan mit szeretne tenni vele, azt azért érzékeltem, hogy a karácsonyfához köthető emlékei és érzései talán számára is nagyon kedvesek, s ezeket gyűjtötte össze most ebbe a gömbbe. Kivételes pillanat volt: azt gondoltam, most az egyszer talán megérthetek abból valamit, ami éppen zajlik benne. Amikor fedezékemből előléptem, s észrevett, nem dugta el kincsét – ahogyan talán más tette volna. Meglepetésemre a legőszintébben felém nyújtotta, a máskor megszokottnál még különösebb mosolyával, hogy megossza velem mindazt az örömöt, amit e csillogó tárgyba most belerejtett. Adott magából valamit, amit én elfogadtam. Abban a pár áldott pillanatban együtt ünnepeltem Margittal. Közösen örültünk a csodának, hogy megengedhetjük magunknak a legszebb örömöt: hogy élünk.
Mindez valóban megtörtént, és a képen Margit keze van. Noha a személyiségi jogok munkám során mindig is fontosak voltak számomra, ezúttal nevét sem változtattam meg. Azt hiszem, nem bánná, ha még élne, és tudná, hogy így tettem. De már nem él. Kedves ajándékának emléke azonban már minden adventben itt lesz velem, hogy gazdagítsa az életemet.