Előbb értem az állomásra. Egy negyed órát vártam rá, az időt a közlekedő tömeget bambulva töltve ki. Bambulni számomra tökéletes zen állapot.
Egyetlen dolog hatolt csak el a tudatomig: egy női hang, melynek gazdája pár percenként elnézést kért.
Lassan összeállt, hogy ez talán nem valódi, hogy ez egy minden kijelentésében egyforma hanghordozású, mondatrészleteiben előre felvett hang, s a vonatok késése miatt kér elnézést. Nem volt könnyű dolga…, gyakorlatilag minden vonat késett.
Tudatom felfogta, hogy a kedves női hang csak a felszín, s e felszín alatt igazából egy gép rendezi a szavakat mondatokká az épp aktuális helyzetnek megfelelően, mégis szántam emberszerű mivoltát, melyben azt a szerepet vállalta magára, hogy megállás nélkül vallja be mások hibáit, de ő kér helyettük elnézést (leszegett fejjel, a cipőjére meredve – így jelent meg gondolataimban).
Ha eljönne hozzám coachingba, tudnánk dolgozni ezen – gondoltam magamban, de ekkor megérkezett, akire vártam, így a névjegyem már nem hagyhattam ott neki.
Talán ezért is írtam ezt a bejegyzést, hisz ma már a robotok is olvassák a netet, s így talán hozzá is eljut, hogy van hova fordulnia.
Kép forrása: pixabay.com