Ahogy múlik felettünk az idő, úgy romlik a memóriánk.

Vagy mégsem?

Ha az agyunk teljesen ép (mondjuk még sikeresen távol tartottuk magunktól az Alzheimer-kórt) akkor is hajlamosak vagyunk a korunk és a memóriánk közötti kapcsolat felemlegetésére. Mert hát ügye, ha nem találom reggel a kulcsom, vagy nem jut eszembe egy szó, vagy elfelejtem, hogy ma ünnepeljük Béla névnapját, akkor szerencsére meg is tudom magyarázni: „ez a korral jár!”. De igaz ez? Valóban van összefüggés az öregedés és a szellemi hanyatlás között?

Biológiai szemszögből nézve az öregedést valóban a hanyatlás jellemzi: ráncosodunk, hajunk őszül, magasságunkból is veszítünk pár centit, szívünk-tüdőnk már nem a régi. De kognitív szempontból ez már korántsem van így. Míg a képzelőerőt igénylő feladatok során mutatott teljesítmény romlik, illetve több idő kell az információfeldolgozáshoz, és az új információk (pl. új nevek) megjegyzéséhez, számos képességünk, például hozzáértésünk, vagy a memóriánk bizonyos területei még javulhatnak is az idő előrehaladtával. A szókincs gazdagabbá válik, akárcsak a társas készségek.

Nincs rá tudományos bizonyíték, hogy a kor megnehezítené a már elraktározott tudáshoz és eseményekhez való hozzáférést – vagyis (a hiedelmekkel ellentétben) nem válunk idősebb korban feledékenyebbekké. Hajlamosak vagyunk mégis a memóriaproblémák magyarázatát a korhoz kötni. E hajlamunkra ráerősít egy jelenség, amit a pszichológiában megerősítési torzításnak hívnak: a hiedelmeinket vagy az elvárásainkat megerősítő bizonyítékokra figyelünk, míg az ezeknek ellentmondó tényeket figyelmen kívül hagyjuk. Például ha feltételezzük, hogy az idősebbek feledékenyebbek, fel is figyelünk és emlékezünk az ilyen esetekre, betudva az illető életkorának, míg ha egy fiatalabb személy felejt el valamit, vagy észre sem vesszük, vagy egyedi esetnek tartjuk. Összegezve: a korral a memóriánk nem romlik, vagyis: ha mi már régiek is vagyunk, a memóriánk még a régi.

Hol is olvastam mindezt? Nem emlékszem… Ja, megvan! 🙂 A tavalyi év egyik kedves olvasmánya volt a Philip Zimbardo által jegyzett Pszichológia mindenkinek első kötete, benne az agyműködésről, az öröklésről, az észlelésről és a fejlődésről. Imádtam. Bár Phil hírhedt börtönkísérletének valódiságát divatos ma megkérdőjelezni, nekem mégis nagyon hiteles a fickó.

Nos… ha eztán valami nem jut az eszembe, nem legyintek majd, hogy „hát, így 40 felett…!” – csak el ne felejtsem, hogy ezt most megfogadtam. 🙂

Ha tetszett, oszd meg itt:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.