A galopp verseny nem tart tovább másfél-két percnél. A győzelemért folyó végső ütközetben, a hajrá utolsó 20 másodpercében, amikor a lovak izmai a végsőkig feszülnek, közvetlenül a nézők előtt dübörögnek el a lenyűgöző jószágok. És ebben a 20 másodpercben valami különös izgalom tüneteit élem át: összeszorul a szívem, megfeszül a testem, minden idegszálammal szurkolok a lovamnak, akire fogadtam, s magamról megfeledkezve, minden gátlástól megszabadulva, torkom szakadtából biztatom.
összeszorult szív
megfeszült test
minden idegszál egy
helyre fókuszál
Ha nem ér el helyezést, elnéző vagyok, és így is szeretem őt – igaz, csak tíz perce ismertem meg a nevét, ahogy a futam előtt a táblára felkerült. Ha nyer, akkor úgy érzem, mintha mindig is közel álltunk volna egymáshoz, és együtt örülök vele – bár a lovak érzelmeiben nem mozgok otthonosan, szóval nem tudom, ő hogyan éli meg, és egyáltalán tud-e rólam.
Ahogy vége a futamnak, lassan enged ki testemből a feszültség, de nem bánom. Csodálatos volt ezt az eufórikus élményt átélni, és örülök, hogy pár percig még kitart a hatása.
A munkahelyen István, a főmufti legfőbb embere tart éppen eligazítást, aggodalmát fejezve ki a több csoportot is érintő projekt elakadása miatt. István kommunikációban sosem volt túl erős: az a presszióval-és-félelemkeltéssel-szeretném-elérni-az-eredményeket típus. Éppen azt mondja, hogy „Ok, akkor legyen úgy, hogy ha a projekt elkészül határidőben, akkor mindenki jutalmat kap, ha nem, akkor ki vagytok rúgva.” Még csak fel sem emeli a hangját. Komfortosan terrorizál minket.
összeszorult szív
megfeszült test
minden idegszál egy
helyre fókuszál
Érzem, ahogy összeszorul a szívem, megfeszül a testem, és minden idegszálammal azon vagyok, hogy ebből a fenyegetett állapotból kirántsam magam. Szinte ütni tudnék, de legalábbis szeretnék mihamarabb túladni ezen a feszültségen, ödaüvölteni másoknak is a fájdalmam: „Nem teheti meg, hogy a munkahelyem elvesztésével fenyeget!” Ahogy kilépek a képből, csak nagyon lassan múlik a feszültség hatása, amit bánok, mert teljesen megbénít, és képtelen vagyok miatta másra koncentrálni.
Amikor a fentiekhez hasonló eseményt észlelünk, testünk azonnal reagál rá, közvetlenül még azelőtt, hogy kielemezhetnénk annak mibenlétét, és rájöhetnénk, mit is érzünk mindeközben. Azonnal megváltozik izgalmi (idegen kifejezéssel arousal) szintünk, aminek hatására felgyorsul a szívdobogásunk, kiszárad a szánk, verítékezni kezdünk. Egy pillanattal később, ahogy értékeljük az eseményt, megérkezik az azzal összefüggő érzelmi válasz is.
Tehát az izgalom teljesen semleges számunkra, és a szituációhoz tartozó kiértékelés (melyet látásmódunk, korábbi emlékeink felhasználásával alakítunk ki) lesz az, ami alapján számunkra pozitív vagy negatív érzéseket élünk meg.
De akkor miért van szükség erre a testi feszültségre, ha az totál semleges és miért alakul ki hamarabb, mint a helyzet érzelmi megélése?
Mind pozitív, mind negatív szituációban a testünkben kialakuló válasz nem más, mint a szervezet felkészítése egy lehetséges vészhelyzetre: a gyorsabban verő szív, az izmok megfeszülése stb. fizikailag képessé tesz minket arra, hogy azonnal tudjunk támadni, vagy akár elfutni a szituból. A hihetetlen gyorsaságát pedig az okozza, hogy míg a minket érő ingereket feldolgozó agyi részből (talamusz) az információ nagyrésze egy hosszabb úton eljut az agykéregbe „feldolgozásra”, majd onnan az érzelmi központunkba (az amygdalába, ahol az érzelem maga kialakul), azalatt egy kisebb hányada nagyon rövid úton közvetlenül is eljut az érzelmi központba anélkül, hogy az információ értelmezésre került volna. Vagyis az amygdala már az érzések megjelenése előtt képes mozgósítani szervezetünket.
Van-e szükség arra, hogy valamennyi izgalom folyamatosan legyen szervezetünkben? És van-e optimális izgalmi szint?
A választ talán meglepő, de igen: szükségünk van az arousal (izgalmi) szint folyamatos fenntartására, és igen, az ember általában ennek optimális szintentartására törekszik. Az arousal szintet úgy is értelmezhetjük, mint az ember éberségét fenntartó, engergetizáló funkciót. Amikor nem túl sok inger ér minket, és ez a szint alacsony, akkor a bármilyen cselekvésre való motivációnk is alacsony. Optimális szint esetén teljesítményünk is optimális lesz, míg a túl magas arousal szint esetén túlingereltek vagyunk. Ilyenkor a (más esetben akár serkentőleg ható) stressz helyzetnek is inkább káros a hatása, kimerültek leszünk, és inkább élünk meg szorongást, félelmet, mint pozitív érzéseket.