Mindig foglalkoztat az a kérdés, hogy a generációk közötti távolságot mivel lehet áthidalni – bárki bármit mond, nagyon sok minden van, ami összeköt, ugyanakkor nagyon sok minden van, ami annyira hihetetlenül más egyes generációk életében, hogy esetenként nehéz egymást megértenünk.
A hétvégén családi programként kint voltunk az Ünnepi Könyvhéten, és találkoztam a most 71 éves, mindig szerény és úriember Vámos Miklóssal, akinek a könyveit már fiatal felnőttként is szerettem, és kedvtelve olvasom ma is (igaz, 43 évesen még most is fiatal felnőtt vagyok, de ez most nem egészen ide tartozik…).
Aztán találkoztam a velem szinte egykorú Grecsó Krisztiánnal, aki – számomra úgy tetszik – épp úgy bánik a magyar nyelv szépségével, és épp olyan érzelemgazdagon ír, mint 121 éve született alkotótársa, Márai Sándor például a Garrenek művében.
És e ponton – sétálgatva a mai írók és olvasok százai között – rájöttem, hogy az irodalom egészen biztosan fontos eleme a generációk összehozásának. De nem abban a hagyományos értelemben, ahogy a kultúránkra az identitásunk részeként tekintünk sok nemzedék óta. Sokkal inkább arra gondoltam, hogy milyen csodálatos, hogy a jelen, az eggyel régebbi, és a még eggyel (vagy kettővel) régebbi generáció is képes ugyanarra a varázsra a magyar nyelv eszköztárával, és hogy mindegyiküket örömmel veszem kézbe, s így jelen lehetek bármlyik generáció életében. S hirtelen nagyon megörültem annak a gondolatnak is, hogy minden generáció képes kitermelni ezt a fajta tehetséget.
Nos, ennyi. Találtam számomra egy újabb kapaszkodót.
Ui.: Bizonyosan feltűnt sokaknak, hogy e rövid posztban egyoldalúan ábrázoltam az irodalmat. Az igazság kedvéért (csak róluk nincs fotóm): épp így örülök, hogy az Ünnepi Könyvhéten találkozhattam Berg Judittal, vagy például Vadadi Adriennel, akik hiszem, hogy méltó utódaik (remélem, nem veszik sértésnek) Bálint Ágnesnek, Fazekas Annának vagy Janikovszky Évának.