Pár perce kezdődött meg az utolsó napom a könyvelőirodában, ahol 23 éve dolgozom. Szokatlan arra gondolni, hogy holnap már nem jövök ide… nyugdíjas leszek. Bár csak ezt a pillanatot vártam az elmúlt hónapokban, most mégis idegenül hangzik a szó: nyugdíjas. A családom és a barátaim másképpen vannak ezzel, ők pontosan érzik és értik ezt a fogalmat, és már kész tervük is van arra, hogy mit kezdjek magammal. „Végre többet lehetsz az unokáiddal!” „Végre lesz időd a bélyegeidre!” „Végre horgászhatsz, amennyit csak akarsz.” – képzeletben már fel is osztották az időmet. Talán féltenek, nehogy unatkozzak… de nekem sokkal merészebb terveim vannak.
A könyvelőiroda jó volt. Sok munka, őrült hónapzárások, de volt egyfajta biztonsága, és igen, tisztes, korrekt bér, amire most a nyugdíjamat alapozhatom. Biztonság… sose mertem kockáztatni, de most… miért is ne?
Titokban mindig irigyeltem Jóskát, a cégünkhöz bejáró postai kézbesítőt. Lejárt cipő, sok-sok kilométer naponta, minimálbér. De micsoda kaland, hogy ő egész nap találkozik hús-vér emberekkel, míg én egy számítógép mögül csak adatokat látok. Igen, talán felcsapok nyugdíjas kézbesítőnek, hiszen most már nem veszíthetek semmit. Vagy cukrásznak állok, hiszen ahogy ment velem előre a kor, egyre inkább édesszájú lettem. S milyen csodálatos lenne, ha én magam tudnék valami szépet és finomat létrehozni. Létrehozni. Ízlelgetem egy kicsit ezt a szót is…
Szóval postai karrier, vagy cukrász suli. de mit fognak szólni otthon, ha elmondom, hogy mégsem csak az unokák meg a pecázás?