Példaképem, a nagymamám

Egy gyermek nagyszülővel való különleges kapcsolata legtöbbször semmilyen más kapcsolódáshoz nem hasonlítható, még akkor is, ha a két világ, melyet képviselnek, piszkosul eltér egymástól.
Nagyszüleink fiatalsága óta megváltozott a társadalmi, politikai, gazdasági környezet, egész más típusú érvényesülés kell ma a munkaerőpiacon, mint akkor, nagyon mások az udvarlási, párválasztási szokások. Sok szempontból annyira másképpen működik ma a világ, hogy a „régi jó dolgok” mellett simán megférnek „azok a mai jó dolgok” is (és épp így a rosszak), és talán nem is összehasonlíthatóak. Sokszor úgy érzem, nagyon nagy a távolság a generációk között. De mi magunk elfogadjuk-e, ha egy új generáció ugyanazokról a dolgokról másképpen gondolkodik?

A képen is látható Ili talán sosem tudta felém úgy kifejezni szeretetét, mint másik nagymamám. Természetéből adódóan távolságtartóbb volt. Mégis, ahogy egyre nőttem bele a felnőtt létbe, egyre inkább becsültem meg azt az örökséget, amit ő adott nekem, és ezért hálás voltam. Ennek az örökségnek az egyik alapja, hogy észrevettem, Ő másokhoz képest mennyire hiteles abban, ahogy az egyébként szilárd és megkérdőjelezhetetlen értékrendjéhez kötődő magatartást komolyan veszi. Ő nem volt a vizet prédikálok, de bort iszom típus, nem volt e tekintetben „csaló” (ez azért unikum, nem?). Hányattatott életét (amiben volt a lakást szétzúzó bombától elkezdve elviselhetetlen közeli rokonnal való élethosszig tartó együttélésen át oly sok minden) mindig méltósággal viselte, és mindig meglátta környezetében az újat, a szépet, aminek őszintén tudott örülni – olyat is, amit az én fiatal szemem talán nem vett volna észre. De nem is ez volt az, amiért igazán példaképemmé vált.
Amire felfigyeltem, és ami számomra különlegessé tette őt, hogy hihetetlen erős és megingathatatlan jellemébe az is belefért, hogy azt ne erőltesse rám. Elfogadta, hogy az ő igazságán kívül létezhet más igazság is, nem traktált az övével – az csak egy minta volt, amit ha akartam követtem, ha akartam nem. És abban a világban, ahol vagy semmilyen mintát nem kaptam például a tanáraimtól, vagy egyes szereplők mindenfajta elgondolásaikat a „hogyan kell élni” kategóriában rám akarták erőltetni, ő sosem ítélkezett felettem. Ehelyett azt éreztette, hogy a saját boldogulásomat, a saját utamat nekem kell megtalálnom.
Halála előtti napokban, amikor már csak egy oxigénpalack segítségével jutott kellő erőhöz, beszélgetésünk mondatai nagyon lerövidültek. Hogylétünk felőli érdeklődésére őszintén tudtam mondani, hogy minden rendben, jól vagyunk. Mosolygott – bár talán ez a mozdulat is fájhatott neki. És e mosolyából megértettem, hogy azt üzeni: „úgy vagytok jól, ahogy nektek jó, számomra ez öröm, és én a közös utunkon így szerettelek téged”.

Ha tetszett, oszd meg itt:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük